COLLOQUIUM TRANSSYLVANICUM HÍVÓSZAVAKBAN
Selyem Zsuzsa hozzászólása



Becky Cohen fotója

Olvasom, és arra gondolok, hogy minden szavaddal egyetértek, és hogyan lehetne mégiscsak valamilyen irányt adni a kritikának, mert, mint ahogy TGM mondta a sepsiszentgyörgyi nagy kisebbségi magyar kulturális megváltásról, ha minden irányba kritikus vagy, semmit sem mondasz. Ezt közös barátunk elõadásáról. És általában: intellektuális rothadás, ez utóbbi az én kifejezésem, Gazsi csak annyit, hogy intellektuálisan nulla (az elõttünk járó nemzedék, neveket szóban, mert nem feljelentést írok). Hogyan ne legyen az egész egy nyavalygás? Remélem, elég média-natúron fogalmaztam.



COLLOQUIUM TRANSSYLVANICUM HÍVÓSZAVAKBAN


A Hétnek
(A címzettbõl így lett mottó: bár jelen írás A Hét c. folyóiratnak készült, az ott megjelent Gyimesi Éva: Colloquium Transsylvanicum kérdésfölvetés nyomán, visszajelzés híján a szerzõ jobbnak látta a szöveg irányának megváltoztatását: fióktól olvasókhoz.)


Elitképzés: hagyományos dolog. Nincs olyan társadalom, amely nélkülözhetné. Esetleg nem így nevezték. Viszonya a "tömegképzéssel" (e szó, "tömegképzés": contradictio in adiecto - mintha a tömeget képezni kellene! A tömeg terem, mint a dudva, képezni tanárokat, tanítókat, mérnököket, vasesztergályosokat stb. kell, nagy figyelemmel, semmivel sem kevesebb hozzáértéssel mint a "közvéleményformáló" társadalmi réteget), tehát az elitképzés viszonya a tanár-, tanító-, kertész- stb. képzéssel nem ellentétes. (Az ellentét lehetséges okáról lásd a román-magyar címszót.) Nehogy már választani kellene az elitképzés és a tanár-, tanító-, kertész- stb. képzés között! És ennek a választásnak ki az alanya? Mert ha a kertész, akkor számára a kertészség az elit, és ha az "elit" a választás alanya, akkor számára a kertész, a tanár, a rémes postai alkalmazott az elit, vagy legalábbis van benne valami pontosan meg nem határozható sejtelem a másik iránti szükséges figyelemrõl --

Erdélyi: Budapesten élõ erdélyi származású ismerõsöm meséli, egy szakadt figura az aluljáróban azzal bátorította adakozásra, hogy szabadkozott, õ nem erdélyi --

Felelõsség: Viszonylag fiatal viszonylag értelmiségi hogyan vállaljon felelõsséget olyan szellemi térben, ahol nem kéri tõle a kutya sem, hogy felelõsséget vállaljon (jobban mondva: a kutya igen, de ezt a kutya sem veszi észre): nem múlik semmi azon, hogy hogyan gondolja õ a dolgokat, hogyan mondja el, és elmondja-e egyáltalán? Ahol az, hogy botrányos vagy dörgölõdzõ, egyremegy? (Zárójel: meg kellene törni ezt a szembeállítást, például a következõ jelzõsorral: léha, pénzéhes, züllött, kéjsóvár, kapzsi, mohó, komisz, aljas, kicsapongó, durva, arcátlan, mocskosszájú, szennyes fantáziájú, sötét, rosszhiszemû, hataloméhes, összeférhetetlen, fecsegõ, zsémbes, zsarnok stb. - idézet Hamvas Béla Karneváljából, ne fogjuk vissza azt a vidámságot, mely elönt annak láttán, hogy a jórészt negatív minõségek is mily gazdag árnyalatokkal képesek bennünket megajándékozni, mennyire nem vagyunk rászorulva a kétértékû logikára.)

Vissza a felelõsséghez: hogyan, ha a döntések átláthatatlanok? (Gondolunk-e arra Trianon kapcsán, hogy a magyar vezérkar olyan döntéseket hozott folyamatosan, melyek figyelmen kívül hagyták az akkori felelõs személyek (például Esterházy Móric, Bethlen István -- ezt a Harmonia coelestis alapján írom, de lásd a Trianon hívószót) álláspontját? Akik mindhiába látták át a helyzetet, mindhiába egyeztek meg a döntést illetõen, végül mégis --

Hagyományápolás: Nem inkább fordítva: a hagyomány ápol engem? Milyen mérhetetlen és megalapozhatatlan gõg többre, egészségesebbre becsülni önmagunkat a hagyománynál! Persze, értem én, a hagyományápolók ezt nem így képzelik, hanem úgy, hogy emlékezzünk az elmúlt dolgokra, értékeljük a múltban létrejött értékeket stb. Nincs is semmi baj ezzel a gondolatmenettel, csupán annyi, hogy gyilkosságot követ el: megöli a múltat. (Gyilkosság, vagy ha úgy tetszik: muzealizálás -- elmúltnak mondani a múltat, betegnek nyilvánítani a hagyományt, hogy az ne szóljon vissza, mi úgy ápoljuk, ahogy nekünk tetszik, azt értékeljük belõle, ami bennünket visszaigazol, nehogy esetleg kiderüljön, hogy a múlttal, a hagyománnyal beszélni lehet.)

Vagy nehogy kiderüljön, hogy a múltban olyan dolgokat tettem, amelyek alapján egyetlen szavamat sem hiheti el senki most sem. Ápoljuk a hagyományt, és maradunk az alaptalan vádjainkkal és alaptalan jóhiszemûségünkkel. Fiatal értelmiségiek ne ítélkezzenek -- mondhatják a jelenlegi poszt-kommunizmusszerûség döntéshozói -- az idõsebbek múltja (in concreto: viszonyuk a pártállami hatalomhoz) fölött, mert nem szavatolt, hogy õk tiszták maradtak volna. Így van. De nem ítélkezésrõl akar szó lenni, hanem a helyzetismeret jogos igényérõl. A hagyományról, mert ez is hagyomány, örökösei vagyunk, ha tudjuk, ha --

Hívószavakban: olyan hozzászólás, mely egyszerre szeretne mindent elmondani, mert nagyon összegyûltek a kimondatlan szavak, tudja, hogy ez nem sikerülhet, még részlegesen sem, némi esélye annak volna, ha segítenének mások. Formailag így próbálja elkerülni az oppozíciós szövegszervezést: a gondolatmenet nem érvekre és ellenérvekre, hanem sok különálló problémára van fölfûzve, nem akar mindenáron eljutni valahonnan valahová, másokon, a mûfaj sajátosságainak megfelelõen, átgázolva, hanem mindent egyaránt jelentõsnek gondolva: toporog. Mert nem bír továbblépni ennyi nyitvamaradt kérdéssel. És még azt is megpróbálja kidriblizni helyben (mint mondják: zsebkendõnyi területen), hogy az oppozíciós gondolkodásmód ellentéte legyen. A botrányos kontra dörgölõdzõsnél persze lebukott, ezért utólag hozzátesz egy zárójelet, hátha az kinyit. Utólag, zárójel, nyit --

Kisebbségi: Mindaddig szorongást okoz -- mert a megfosztottság természetesen reális (mint mindig és mindenütt, de ez más lapra, de nem más emberre!, szóval más lapra tartozik) --, ameddig a kisebbségi-többségi oppozícióban gondolkodunk, mindaddig, ameddig csak ezzel a két alternatívával számolunk. További lehetõségek, címszavakban (mindegyikhez gazdag bibliográfia található, még a mi könyvtárainkban is): történelem, korunk politikai irányai, antropológia és teológiai antropológia. Bárhonnan közelítjük a kérdést, megszûnik ez a kényelmesen végzetes ítélet (mert végzetben gondolkodni mindig kényelmes, az embernek semmit sem kell tennie, csak sóhajt és hátradõl), értelmét veszti a szavazat a lehet -- nem lehet között, egyszóval komplikálódik a helyzetünk, olvasni, gondolkodni stb. kell, s ezek is mit jelentenek --

Nyilvánosság: folyóirataink (hogy csak azt a médiát szidjam, amelyikben szövegem megjelenni szeretne) nem utasítják vissza a fiatalok írásait. (Ellenpélda is akad, de mint a hollófehér papír.) De (mert szidást ígértem) tudott dolog, a nyilvánossághoz hogy eljusson valami, beszélni kell róla, felkérni szerzõket, hogy válaszoljanak a fölvetett kérdésre, honoráriumokkal kell kecsegtetni, majd ezeket meg is adni: sok babramunka, egyszerûbb kijelenteni, hogy a fiatalokat nem érdekli a dolog. Ami nincsen így: van fiatal, akit igen, van, akit nem, mint mindig és mindenütt. Folytatom: a fiatalok által alapítandó lapokat, ha mégiscsak ezek valahogy létrejöttek, zimankó fogadja. Nem viharos fogadtatásra gondolok, hanem a hõmérsékletre, illetve az ágálló idõre, mely annyira van -- átmeneti idõ! --, hogy semminek sem bír jelentõsége lenni. Még dicsérhetnek is, de ezek a dicséretek semmi konkrétumot nem tartalmaznak, kérdés, olvasták-e egyáltalán a dicsérõk --

Lyukak: Teljesen rendjén van, hogy barátaink, tanáraink átköltöznek olyan országokba, ahol képzettségüknek, igényeiknek, tehetségüknek megfelelõen élhetnek. Érzelmi vagy morális terror alatt úgysem nõ a pálma, a kagyló sem izzad gyöngyöt: ne fito- és zoomorfizáljuk az embert. Ezzel együtt: ahonnan viszont elmentek ezek az emberek, ott lyukak keletkeztek -- ha netalán be is tömik, annyi lesz, hogy: betömött lyukak. Pótolt hiány. Pót --

Román-magyar: Ha magyar identitásunkat ellen-identitásként határozzuk meg ("nem román", "mi európaiak vagyunk, szemben a balkáni, bizánci románsággal", "mi kulturáltak, csendesek, udvariasak, becsületesek stb. vagyunk, szemben a románokkal akik…"), gondolkodásmódunk rááll erre az ellentétezésre, és, amint ezt nap mint nap tapasztalhatjuk, minden helyzetben az ellentét kezd el mûködni: munkahelyeinken, ahol esetleg egy árva román sincs, mégis ellentéteket képezünk (nem bölcseleti, hanem konkrét, alattomos és artikulálhatatlan ellentéteket tapasztalok), és attól tartok, hogy nincs az a kis kör, ahol az osztódás megállna, az "én" is osztódik, darabokra.

Mindez nem új észrevétel. És tenni mit? Lehet? Adott a helyzet, mely nap mint nap változik, beszédpartnereim is különböznek (színre, nemzetiségre, nemre, igenre), és a különbözés nem egyszerûsíthetõ le egy ellentétre. Természetesen vannak pontok, ahol eltérnek hagyományaink, gondolkodásmódunk, véleményünk, de ez az eltérés nem fedi le a teljes viszonyunkat: ha nem zárnánk le a párbeszédet az ellentétek regisztrálásával, talán kiderülhetne, hogy fontosak vagyunk egymás számára. Vagy nem: de bizonyára valakinek --

Trianon: ezt a hívószót szeretném átutalni egy másik szövegtérbe, történészek, politológusok számára, annak reményében, hogy megszûnik tájékozatlanságunk, misztifikáló hajlamunk és alibi-keresésünk által generált görcsnek lenni --

Trianon-szindróma: Indok. Megfosztottság-tudat, mely minden restségünket, tehetségtelenségünket, alul-informáltságunkat, szervezõ-képtelenségünket és depressziónkat indokolja. Magától nem múlik el, egyre alattomosabb, lassan szavunk sincs rá. A munkaterápia segítene: múltfeltárás, párbeszéd, szimplifikációtól való önmegtartóztatás. Hagyományosan (!) szólva: kutyaharapást szõrivel, ha rákérdezünk, mi a kutya, mi a harapás, és mi a…, Sire?



Balázs Imre József hozzászólása: Bánomisén, avagy a királynõt megölni nem kell félnetek
Kelmen Attila vitaindítója: Meg fogod bánni

© 2000 TransIndex